Duna

A Duna hazánk legnagyobb és legjelentősebb folyója. Árvizei tekintélyes nagyságú területeket öntöttek el, bár lényegesen kisebbet, mint a Tisza a sokkal laposabb alföldi területeken. Ősidőktől fogva élénk hajóforgalom volt rajta és így nagy jelentőségét elsőrendű hajózóút jellege különösen is kihangsúlyozza. Szabályozása ezért a jeges és jégmentes árvizek elhárítása mellett főképpen a hajózási viszonyok megjavítása céljából folyt.

Duna kialakulása
A Duna őse a geológiai harmadidőszak végén a Lajta hegység és a Hainburgi hegység közötti tágas nyíláson, a mostani Lajta folyó völgyén lépett be az ország területére, ahol akkor a Kisalföld helyén lévő tóba ömlött. Ezt a tavat a Duna kavicshordaléka töltötte fel több száz méter vastagságban. Később bekövetkezett geológiai törés alkalmával az Ős-Duna torkolata a Dévénynél keletkezett sziklaszorosba helyeződött át, ahonnan a folyó az egész kisalföldi medencét feltöltötte hordalékkal. Ehhez a medencébe minden irányból betorkolló folyók és patakok is hozzásegítettek.

A pleisztocén korban a Visegrádi szoros sziklaküszöbe és az Alföld a mai szinjénél jóval mélyebben feküdt, a Duna esése nagyobb volt, ez tette lehetővé, hogy az osztrák szakaszról hozott kavicshordalékot egész Paks térségéig szállítsa a Duna.

A pleisztocén korszak után a visegrádi hegység, valamint a tőle délre fekvő Duna-völgy lassú tektonikai emelkedésbe kezdett, miközben a Kisalföld süllyedt. A Duna esésének folyamatos csökkenésealakította ki a folyón tapasztalható különleges morfológiai helyzetet. Az eséscsökkenés folytán a folyó a felső-dunai kavicshordalékot többé már nem tudta az alföldi szakaszra lehozni. De a Duna fenekét ma is a jégkorszakbeli kavics borítja.

Jellemző szakaszai
A Csallóközaranyosi-Paks közötti szakasz stabil medrű, de megtévesztően a régi enyhén feltöltődő jellegét viseli magán, mert a mederben számos sziget és mellékág található. Kanyargásra nem hajlamos, inkább elszélesedésre. Az elszélesedett, sekély gázlók egyrészt a hajózást akadályozzák, másrészt a jégtorlódások fészkeivé válhatnak.

A Pozsonytól Gönyüig a régi hordalékkúpépítés ma is tart(ana). A Duna felülről hozott kavicshordalékát ezen a szakaszon lerakja, mely tehát feltöltődő jellegű. Ennek megfelelően a szabályozás előtt a folyó sok ágra szakadva állandóan változtatta a medrét, kalandozott és és hordalékkúpját, mely valóban igen lapos kúp formájú volt, állandóan töltögette. Ha valahol már sok hordalékot rakott le, azt a medrét hirtelen otthagyta és másfelé keresett utat magának. A hordalékkúp két szélét ún. fattyúág szegélyezi – ezek minden hordalékkúp jellemzői -, amelyek a többi mellékágtól eltérő jellegűek: bennük hordalékmentes víz folyik és erősen kanyarognak, mint egy síkvidéki folyó. Ez a két fattyúág a Csallóközi Duna-ág és a Mosoni-Duna.

Morfológiai szempontból tehát a magyar Dunát három egymástól gyökeresen eltérő szakaszra kell bontani:
1.    a Rajka-Gönyü közötti feltöltődő jellegű, sok ágra szakadó,        medrét a szigetek között állandóan változó szakaszra;
2.    a Gönyü-Paks közötti stabil, elszélesedő medrű szakaszra,          helyenként egyes szigetekkel és mellékágakkal;
3.    a Pakstól lefelé erősen kanyargó, változó medrű szakaszra.

A Duna vízjárása
A Duna vízjárása eltér a többi magyar folyótól. Az a körülmény, hogy a Dunát az Alpok hóborította vidékiről származó vizek is táplálják, más jelleget kölcsönöz a vízjárásnak.

A Duna szabályozásának szempontjai
Ha röviden össze akarjuk foglalni mindazokat a szemponokat és körülményeket, amelyek a történelem folyamán az egész magyar Duna szabályozási kérdéseit befolyásolták, közülük hármat: a kiömlő árvizek elleni védekezést, a jégtorlódások hatásainak csökkentését és a hajózás elősegítését kell kiemelni.

Az árvizek elöntései ellen már korán megkezdték a védekezést: a Csallóközben már a Árpádok korában építettek árvízvédelmi töltéseket. Ezek a gátak azonban csak a mai nyárigátakhoz hasonlíthatóak. Az árvédelmi töltések építését, minthogy azok általában sok ember birtokát védték  a XIX sz. derekáig, a megyék végezték, egyes helyeken esetleg nagyobb uradalmak. A töltések vonalvezetését telesen a helyi érdekek szabták meg: sokáig nem gondoltak a folyó árvízvezetésének az egységességér és folytonosságára. Pozsony árvízvédelmi biztonsága érdekében már a XVIII. sz. közepén lezárták az oroszvári Duna-ágat, hogy a jégtorlaszok keletkezését megakadályozzák     

A Duna bővizű, mély medrű folyam, melyen a régi, kisméretű hajókkal a hajózás különösebb problémát nem jeletett. Ha végeztek is (a hajózás érdekében) bizonyos munkálatokat, azok főleg a vonató utak és a vontatási lehetőségek megjavítására irányultak. A gőzhajó megjelenése egy csapásra megváltoztatta a hajózás helyzetét a Dunán, mert a gépekkel hajtott hajók meg tudtak birkózni a nagyobb vízsebességekkel és könnyen meg tudták találni a szigetek között a legjoban ajózható medret. Nem voltak többé az anyapart mellé kötve. A gőzhajózás különösen a magyar Felső-Duna szabályozására adott indító okot, melyet meg is kezdtek 1831-ben. (Ennek része volt a fenyegető jégtorlaszok megszüntetése iránti bécsi kívánság.) Előtte 1820-ban megtörténtek az első probálkozások a jégtorlódások ellen a magyar Duna szakaszon. Baja és Mohács között 4 átmetszés építését kezdték meg.

A további Duna szabályozási munkákat a Duna vízjárásának rendkívüli eseményei indították el. 1838 telén minden eddigit messze meghaladó hatalmas jeges árvíz pusztította el az egész magyar Duna-mentét. Az abszolutizmus idején csak a Felső-Dunán hajtottak végre nagyobb arányú szabályozási munkát. (A kiegyezés után megélénkült a szabályozási tevékenység is. Az első feladat a fővárosi Duna-szakasz szabályozása volt, hiszen itt fenyegetett a legnagyobb veszély az 1838. évi árvíz megismétlődésével. A szabályozási munkák 1875-ben befejeződtek.)

A Felső-Duna szakasz szabályozási munkálatainak megkezdését 1831-ben rendelte el a Helytartótanács. A munkálatok 1845-ig serényen folytak, de nem fejeződtk be. A szabályozás keretében több mellékág lezárásával igykeztek egységes medret előállítani, magát a főmedret pedig sarkantyúk beépítésével összeszorítani és így a hajózás részére szükséges mélységet biztosítani. Az állandóan mozgó, hordalékos, zátonyos mederben a sarkantyúk azonban egymagukban nem lehettek hatásosak.

1850-től folyt némi munka a meder rendbehozására, de a sarkantyúk építését a szerzett rossza tapasztalatok alapján abbahagyták, és a támadott szakaszokon a 60-as években kő partvédszerkezetet kezdet el építeni. A partvédezetek csak helyi eredményeket hoztak. Ezek már nagyon szakszerűen, szép vonalazással és igen jó minőségű burkolatból készültek. A hajózóút azonban nem javult meg, sőt a további feltöltődés miatt egyre rosszabodott.

A Felső-Dunára tehát egyre több volt a panasz. Ehez járultak a jeges árvizek gyakori pusztítása. A Felső-Duna szabályozásának elindítása Bodoky Lajos nevéhez fűződik. Az ún. normális profillal történő középvízi szabályozás alapelvét elfogadták, ami azt jelenti, hogy mindenhol egyenlő szélességű középvízi medret kívántak kialakítani. A szabályozás két párhuzamos, a középvíz magasságáig érő körtöltéssel, ún. párhuzamművel elválasztott a főmedret a mellékágrendszertől. A magyar Felső-Duna szabályozása alapjában véve eredményes volt: a hajózás egységes medret kapott, a jégtorlaszok is lényegesen ritkábbak lettek, bár teljesen nem szűntek meg. De vannak a munkának árnyoldalai is. A szabályozás rendkívül felkavarta a Felső-Duna hordalékát és az alsóbb szakaszokra rakódott kavics jelentősen megemelte a vízszinteket. A főbaj azonban az, hogy a hosszú egyenesekből álló párhuzamművek nem tudtak a víznek kellő vezetést adni, azok a két oldal között ide-oda kóvályogtak és mederben vándorló zátonyok keletkeztek, időnként elégtelen vízmélységek, gázlók akadályozták a hajózást.

A pozsonyi folyammérnöki hivatal már 1899-ben előterjesztést tett kisvízszabályozásra. A folyam megfigyelése, többszöri felmérése és a folyamszabályozás korszerű elvei alapján a meglévő párhuzamművek közé a folyam természetének megfelelő enyhe görbületekkel kígyózó sodorvonalat és egy szűkebb kisvízi szelvényt terveztek, amelyet a domború oldalon egymástól kb. 150 m távolságra levő levő kősarkantyúkkal álítottak elő. A kisvízszabályozás tehát kizárólag a hajózás érdekében történt. A kisvízszabályozás mellett hozzáfogtak az eredetileg is tervezett, de takarékosságból elmaradt, mellékág-elzárás és keresztgát építési programot és ezek után nagy iramban sorra megépültek a mellékág-elzárások. Ezek szerepe az volt, hogy kisvizek idején a főmederbe tereljék az összes vizeket és megakadályozzák azok bejutását a mellékágakba.

Az első világháború után a Felső-Duna határfolyó lett. Emiatt a félbemaradt kisvízszabályozási munkák sokáig szüneteltek. A Nemzetközi Dunabizottság 1923-ban szólította fel a két dunai államot a szabályozási munkálatoknak a hajózás érdekében való fokozott végzésére, de a közös munkálatok nehezen indultak.

A 30-as évektől kezdődően folytatták a sarkantyúk építését, a mellékágak elzárását. A szabályozási munkák 15 éves szünete alatt a főmederben igen sok kavics rakódott le, ennek következtében egyre inkább észrevehetővé vált a meder és a vele együtt a vízszint emelkedése. Ezért a kisvízszabályozási módszert továbbfejlesztve a domború oldalakon magasabb sarkantyúkat terveztek. A II. világháborúig folytatódtak a munkálatok, melyek a párhuzamművek állandó magasítását is jelnette, mivel kimutatták, hogy a meder és a vízszintek is jelentős mértékben növekedtek.

Az 1954. évi júlusi árvíz bebizonyította, hogy a meder minden részén lerakódó hordalék okozta mederemelkedés az árvíz katasztrófális mérvű megemelkedését is előidézheti. Az árvízvédelmi töltések helyreállításán és magasításán kívül a Magyar-Csehszlovák Közös Műszaki Bizottság a Felső-Duna szabályozása terén erélyesebb beavatkozásokra szánta el magát, a mederemelkedések ellensúlyozására nagyarányú mederkotrást végeztek.

1956-60 között Baka-Szap közötti szakaszon közös erővel 1 240 000 m3 kotrást végezetk, és miután egységes főmeder kialakítására törekedtek, a kikotort kavicsanyagot a párhuzamművek mögé rakták, illetőleg a mellékágakat elzárni igyekeztek. Ezekkel az intézkedésekkel próbálták javítani a Duna hajózhatóságát mindaddig, amíg a Felső-Duna szabályozásának legnagyobb beavatkozása a Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer el nem készül. Ez a műszaki megoldás kínált alternatívát az akkori kor legnagyobb kíhívásának, a mederfeltöltődésből származó hajózási problémák kezelésére, ami mellett markánsan jelent meg a vízerőhasznosítás is.

Szigetköz ármentesítése és belvizeinek levezetése
A Kisalföld helyén lévő hordalékkúp csúcsánál a folyó több ágra szakadva szétterül és így eleven erejének nagy részét elvesztve rakja le hordalékát. A Szigetköz alatt 200-400 m vastag erősen vízáteresztő kavics van. A Duna különösen a felső, lazább talajú részén nagyon sok területet „szegett el”, sőt még falut is pusztított a partszaggatás. A sűrűn lakott Szigetközben találtak római és népvándorlás kori gátmaradványokat, és az ország egyik legkorábbi árvédelmi szervezete is itt található. A XVIII. században már sok községet körgát védett, melyek közül a legrégibb a Kilitit védő gát volt. A XIX. Században már egyes uradalmak is építettek gátakat, melyek az1830-as években 15,4 km hosszú, nem teljesen összefüggő védvonallá fejlődtek. A Szigetköz területén 4 kisebb érdekeltség volt, amelyek töltéseket építettek és artottak fenn.

De nemcsak az árvizek ellen védkeztek, hanem már 1850-ben 92 km hosszú belvízcsatorna-hálózat is volt itt, melyek a régi holtmedrek felhasználásával készültek. Mikor a Felső-Duna szabályozása készült, az árvízvédelem kérdését is egységesen kívánták rendezni. Ezért 1892-ben a 4 érdekeltséget hivatalból egyesítették és megalakították a Szigetköz Ármentesítő Társulatot.

A régi elégtelen méretű töltéseket egységes vonalazással szabványméretekre építették ki. 1893-95 között 93,7 km hosszú töltés épült, 59,4 km a Nagy-Duna jobb partján, 34,3 km pedig a Mosoni-Duna bal partján a visszaduzzasztás határáig. A belvízcsatorna-hálózatot 1898 után kezdék kiépíteni. Ehhez a felső részen a kanyargós holtágakat is felhasználták oly móon, hogy azok zátonylerakódásait átvágták.

A szigetközi belvízlevezető főcsatornák 1896-1900 között épültek és a töltésekben épített zsilipeken át vezették a vizet a Mosoni-Dunába. A legfontosabb főcsatorna a nagy-dunai töltés közelében futott végig Ásványtól a szavai zsilipig, a terület legmélyebb pontjáig.Árvízkor, mikor a zsilipeket zárva kellett tartani, természetesen vízborítást szenvedtek a területek. 1926 után kezdődtek a nagyarányú belvízcsatorna-hálózat fejlesztési munkák, csatornák és szivattyútelepek építése. A fejlesztések során 1940 körül elérték, hogy a Szigetközben volt az ország egyik legnagyobb fajlagos teljesítőképességű belvízelvezetése. Lassanként azonban ez is kevésnek bizonyult, a mederemelkedés és a tartós árvizek bebiznyították, hogy ekkora szivárgó víztömeggel a szivatyútelepek nem tudnak megbírkozni. A Szigetköz akkori belvízproblémáira is a tervezett vízlépcsőrendszer adott volna megoldást.

A Duna Gönyű-Budapest közötti szakasza
A Duna Gönyű-Budapest közti 136 km hosszú szakasza elég egyenes, rajta csaka a visegrádi áttörés jelent változatosságot. Morfológiai jellemzője az elég egyenletes esés mellett az, hogy medrét meglehetősen szilárd, nem mozgó kavicsréteg borítja. A meder, minthogy a pleisztocén kori kavicsréteg nem engedi, alig mélyül inkább elszélesedésre hajlik. Fő jellemvonása, hgy benne egyesével kisebb-nagyobb szigetek vannak. A szigetképződés a múltbéli feltöltődő jelleg emléke.

A Duna jobb partja magas, az árvizek az almásfüzítői kis kiszélesedéstől eltekintve, sehol sem tudtak kilépni. A bal oldalon Gönyű-Komárom között a Csallóköz legmélyebb része terül el. A Kisalföldi síkság Komáromtól a Garam torokig húzódik, onnan kezdve bal oldalt is hegyek szegélyezik a folyót Vácig. A Gönyű-Budapest közti szakasz jobb parti terület túlnyomó részt hegyvidéki terület, több patak és lecsapoló csatorna hálózza be.

Szabályozási munkák
A Duna ezen szakaszán különösebb szabályozási problémák nem voltak. A hajózást vontatással is és később gőzhajókkal is zavartalanul le tudták bonyolítani. Az elszélesedett szakaszokon veszélyes jégtorlaszok eletkeztek. Ennek hatásáramég a nagy szabályozás előtt 1881-ben rendezték az Ószőny és Harcsás-puszta közötti szakaszt. A zátonyokat kotorták és párhuzamműveket építettek, valamint mellékágakat zártak el. 1930-34-ben készült a gönyűi kisvízszabályozás, melynek során az elszélesedett részeket párhuzamművel és sarkantyúkkal leszűkítették és kotrást is végeztek. A Duna ezen szakaszának szabályozási munkálatai leginkább a hajózóút biztsítását célozták. A tervezett nagymarosi erőmű is ennek az igénynek próbált megoldási alternatívát biztosítani.

Árvédelmi problémák csupán a bal oldalon, a Csallóköz alsó részén és a kisalföldi síkságon voltak. A vízszabályozási munká ezen a vidéken az 1740-es években kezdődtek az Eszterházy uradalom Tata-környéki mocsarainak lecsapolásával. A Tata és Füzitő közötti csatornát ma is Mikovinyi csatornának hívják. Ez volt hazánkban az első szakszerű lecsapolási munka.

Gönyű felett, a Kis-Duna torkolatánál, az 1900-as évek elején épült meg a 3,4 km hosszú nyárigát. Komárom erődítményei körül a jobb parton mesterségesen elárasztották a területet, így az mocsarassá vált. 1850 után építették ki a a komáromi árvédelmi vonalat, melynek nagy része út, később vasút lett Ez a vonal leért Szőnyig. Onnantól kezdve Dunaalmásig a völgy kiszélesedik és árterületté válik. A nyárigát mögött később gyárak és lakótelepek épültek, ezért azt töltéssé építették ki.

Az 1838-as jeges árvíz Eszetergom mélyebben fekvő részeiben is nagy pusztítást vitt végbe. 1913-14-ben Esztergom városa 3 év leforgása alatt kiépítette árvédelmi műveit.

Bős-Nagymarosi vízlépcsőrendszer

Vízrajz

Biológiai paraméterek

Kémiai paraméterek

Intézkedési tervek
Duna projekt